Miért szeretem...? - Kovács Ibolya

Festhetsz-e múló

időt akképpen

hogy nyoma

maradjon a képen

ahogy kékbe nyúló

öreg kúpcserépen

a mogorva megtört

rozsdás rézkakas

szellőktől erre-arra

leng el…

hogy bírod ezt

ecsettel?

szédülök belé

mozdul a fejem

utána

csak pörgök

jobbra-balra

dőlök előre-hátra

tán elrepülök

na hátha…

s csak szemem packáz

a vég-

telennel

megcsodálja újra

e hamis körvilágot

tudja pedig, tudja

látott már Délibábot

hamis tükröződés

derült égbe metszve

mégis befogadja

mindent kirekesztve

becsapja önmagát

ezerszer is ha ez kell

kisöpri udvarát

esténként az ember

valami ritka kis

kopott lélek-cirokkal

s fordul megint a holnapokkal

reménnyel vággyal

kitárt karokkal

mert mindig

és mindig

elhiszi

a kép most valódi

IGAZI

- Lakásomban nagymamám ódon kredencén foglalnak helyet azok a regények és verseskötetek, amelyektől soha nem válnék meg, s legtöbbjüket négyszer-ötször is olvastam már. Életemben többször költöztem, egyszer egy épülettűzben mindenem odaégett – így tudom, hogy féltett kincseinket s minden számunkra fontos tárgyat nem csak egyszerűen praktikus dolog egy helyen tárolni. Rájuk nézve emlékeink és feltámadó érzéseink kusza szövevénye biztonságot nyújt – vélnénk, hogy csak ott és akkor, de ez a háló nem szakad, ringat tovább a nehéz időszakokban is. Ilyenkor elég megtorpanni, beletúrni a fiók mélyén lapuló személyes tárgyak garmadába, végigsimítani a kredenc szúette ráncait vagy belekapaszkodni szeretett verseskötetünk lapjaiba.

Kedvenc versem pont ebben, barátnőm régi kötetében található. Miért szeretem? Negyven éves kitartó és mély barátságunk csak az egyik indoka a választásomnak, bár rendkívül meghatározó. Az elmúlt évek alatt láttuk egymás örömeit és kínjait, szárnyalásait és zuhanásait, sokszor térdig jártunk egymás könnyeiben. Versét olvasva tudom, hogy csikorgó szélkakasként repülést álmodni maga a biztos szenvedés, sorsunkat ismerve azonban azt látom, hogy ezt mégis újból és újból megtettük – mint ahogy mindenki megteszi ezt nap mint nap körülöttünk. Félünk, remélünk, vágyakozunk – s már késő, ha meglátjuk, hogy mindez csak fájdalmas délibáb, újból és megint becsaptuk magunkat.

Nekem ilyenkor segít a kredenc őrizte kötet jeles verse, a baráti kis cirokszál kisöpri a reménytelenséget és ürességet, hogy újból kitárt karokkal tudjam mondani: repüljünk bízva - és bukjunk megint…

Pál László rovata