Miért szeretem...? - Greguss Viktor
A hét verse

Miért szeretem...? - Greguss Viktor

Ezen a héten Greguss Viktor, a Zöld Közösségért Természetbarát Egyesület elnöke mondja el, miért szereti az alábbi költeményt.

 










Petőfi Sándor: A Kiskunság

Hova szívem, lelkem
Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét,
Az anya, úgy tartja.

Itt vagyok megint a
Nagyvárosi élet örökös zajában,
Oh de képzeletem most is odalenn az
Alföld rónáján van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S elottem lebegnek szépen gyönyörun az
Alföldi vidékek.

Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
Mint a lángeso, oly égeto özönnel
Ömlik a pusztára...
Puszta van körulem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.

Gazdag legelokön
Visz az út keresztül; ott hever a goböly,
Rekkeno a hoség, azért nem fogyaszt most
A kövér mezoböl.
Cserény oldalánál
Szundikál a gulyás leterített subán,
Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
Az útazó után.

Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se’ mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja,
Egészen lelátni sárga fenekére,
A lusta piócák s a futó bogarak
Tarka seregére.

Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic
Jajgat keservesen.

Amott egy nagy ágas
Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
Mellette a gödör, hanem már beomlott,
Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi
Ez a kútágas a távol délibábot,
Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
Már eleget látott.

Ott van a délibáb
A láthatár szélén... nem kapott egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül
A legelo, végre a nyoma is elvész,
Sárga homokdombok emelkednek, miket
Épít s dönt a szélvész.

Nagy sokára egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
Komondor csavarog,
Tenger szántóföldek
Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak, kalászaikat a
Nehéz mag lehúzza.

A zöld búza között
Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
Mint egy vérzo csillag.
Közeleg az este,
Megaranyasodnak a fehér fellegek,
Szép felhok! mindenik ugy megy el fölöttünk,
Mint egy tündérrege.

Végre ott a város,
Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
Szanaszét a város végén a szélmalmok
Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni
A szélmalmok elott! elnézem ezeket,
Amint vitorlájok hányja, egyre hányja
A cigánykereket.

- Petőfi egy közismert versét, a Kiskunságot választottam, mellyel kisiskolás koromban találkoztam először. A velem született természet iránti rajongásom miatt már akkor megragadott a vers részletes tájleírása. Ha csak rágondolok, bezsongva tör rám az érzés, hogy menjek ki az alföldi szabadba! Aztán később a Pesten tanulós időszakomban a felerősödő honvágyam miatt még nagyobb jelentőséget tulajdonítottam ennek a versnek. Hazafelé vonatozva, az ablakból kifelé bámészkodva számtalanszor csodáltam a tájat, és ilyenkor én is arra a következtetésre jutottam, mint Petőfi Az Alföld című versében („Mit nekem te, zordon Kárpátoknak...”) Soltvadkertet elhagyva a mai napig olyan pozitív impulzust kapok a tájtól, aminek köszönhetően mosolyogva tudok csak leszállni a vonatról.

Ez a vers tökéletesen leírja és kifejezi érzéseimet a kiskunsági, a kiskunhalasi táj és természeti értékei iránt! Büszke vagyok rá és nagyon örülök, hogy ide születtem, és hogy itt is élhetek!

Pál László rovata