Egy intim koncert Thea Sotival
Thea Soti különleges koncertet adott a főtéren. A Vajdaságból származó, ma már Németországban élő előadóművész, szerző kísérletező típusnak mondja magát. Erről a helyiek is meggyőződhettek szombaton este a Square Cafe teraszán. Az énekesnő premier szólókoncertjét a Jazzvacsora Kft. és a Halasi Média és Kultúra Kft. szervezte.
- Az utóbbi időben Németországban élsz. Mi vitt oda?
- Elsősorban az, hogy mindig vágyom új inspirációra, új ingerekre. Így érkeztem meg Berlinbe, akkor még nem feltétlen a zene miatt, hanem egy kulturális ösztöndíjjal. Tavaly fejeztem be a négyéves Zeneakadémiát jazz ének szakon Hannoverben. Most továbbviszem a jazz tanszakot, a mastert fogom befejezni jövőre a kölni Zeneakadémián.
- Mi a legnagyobb változás, amit észrevehet a halasi közönség a zenédben a korábbi Jazzvacsora-est óta?
- Remélem, hogy egyik részről semmi. Ugyanolyan szeretettel vagyok itt, mint akkor. Ugyanolyan szeretettel zenélek, bár lehet, most még jobban szeretem azt, amit csinálok. Elsősorban az a változás, hogy ide most zenekar nélküli kísérleti projekttel jöttem fellépni. Ez az első ilyen szólókoncertem. Szeretek kísérletezni saját magammal, a saját hangommal, hangszínemmel, énekkel, szavakkal, zörejekkel, kacajokkal, történetekkel. Olyan produkciót készítettem most elő, ami nagyon-nagyon személyes és intim. Amikor a quartettel voltam itt, kicsit klasszikusabb vonalat képviselve pop és jazz dalokat adtunk elő. Akkor is saját kompozíciókkal jelentkeztem úgy, mint most. Pár jazz standardot is hoztam. Az előadásuk azonban ezúttal élő elektronikával, kis cimbalmokkal, harangokkal, afrikai kalimbával történt, teljesen más megszólalásban. Igazából a kísérlet izgalma bennem abban van, hogy vajon megérkezik-e ennek az öröme azokban, akik ülnek és hallgatják.
- Szerző is vagy. Milyen témák foglalkoztatnak téged mostanság?
- A kompozíció, koncepció engem nagyon foglalkoztat, mint énekes. Amikor négy-öt éve énekel az ember jazz standardokat, tipikus literatúrát, akkor elkezd azon gondolkodni, hogy jó, de hát én egy hangszer is vagyok. Ez nyilván egy hatalmas technikai kihívás a többi hangszerhez képest. Ilyenkor nemcsak egy témát énekel az ember, hanem kísér egy másik hangszert. Ritmust kreál például egy ismétlődő szóból. Ez az egyik nagy kihívás jelenleg az életemben úgy a szólóprojektben, mint bármilyen felállásban. Ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak, mintha nagyzenekarra komponálnék. A másik: hogyan lehet a szabad improvizációt megszerzett zenébe beleilleszteni, hogy az organikus egységet adjon. Kezdek most már magamhoz közel érni. Szeretném azokat a történeteket is megénekelni, amik mások számára is fontosak lehetnek. Olyan, mint a délvidéki háború. Nem feltétlen a szerelmes dalok érdekelnek. Lehet azonban azt is találni a repertoárban. Kérdés, mi az, hogy haza. Főleg, mióta az ember nem otthon van, ez felerősödik, átértékelődik.
Az interjút teljes terjedelmében elolvashatják a Halasi Tükör augusztus 26-i számában.
Kép-szöveg: Pál László
